3. rész:Az idegen

 A visszapillantó tükörbe néztem és láttam, hogy az arcomon megjelentek a félelem jelei. Verejtékcseppek jelentek meg a homlokomon. Az arcom vörös volt, mint egy rózsa. Nem tudtam mit tegyek, mivel nem volt elég nagy a táskám ahhoz hogy, mindent bele tudjak tenni. A kezdetektől a kocsim volt a sátram a raktáram a búvóhelyem. Nem mertem kiszállni, mert sötét volt odakint. Elemésztett a félelem. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi történhet, arra is gondoltam, hogy mi lenne, ha egy esetleges zombi támadásra kerülne sor. 1 fegyverem volt, az is a kesztyűtartóban. Kivettem és vártam. Vártam, hogy történjen valami, hogy jöjjön valaki, aki kiment. Hirtelen a távolból furcsa alakok jelentek meg. Élőszőr azt hittem emberek és, hogy sokan vannak és ez biztos pont lehet, ha velük megyek, mert minél többen vagyunk annál nagyobb az esély a túlélésre. Egyre közeledtek, de már nem voltam benne biztos, hogy ezek emberek. Minél közelebb lépkedtek az autómhoz annál biztosabban tudtam, hogy el kell bújnom, mert ezek nem emberi lények, hanem egy seregnyi zombi jelent meg előttem. Lebuktam. Kiszedtem a kesztyűtartóból a fegyveremet. Még életemben nem használtam. Igyekeztem minél lentebb ereszkedni az ülésemen. Végül már ott tartottam, hogy az ülés előtt voltam lekuporodva. Szerencsére nem láttam ki, mert ahhoz kicsi volt a hely, hogy úgy helyezkedhessek el, hogy ki is lássak. A fülemre kellett hagyatkoznom. Hallottam, ahogy morognak, ahogy neki csapódnak az autóhoz, mindent.

1 óra elteltével megszűntek a hangok. Sem morgást, sem dübörgést nem hallottam. Tudtam, hogy ameddig nem találok, valakit vagy valakiket nem lesznek nyugodt éjszakáim. A történtek után megpróbáltam elaludni. Szerencsémre sikerült. Reggel napsütésre ébredtem. Örültem, hogy ilyen jól indul a nap. Arra gondoltam, hogy a csorda már valószínű elérte Trozwoodot és már valószínűleg mindenki meghalt. Arra is gondoltam, hogy nem lehet több támadás, legalábbis nem hordában. Friss levegőre volt szükségem, így lehúztam az ablakot, amin nem láttam ki, mivel beterítette a vér és az egyéb maradványok. Mikor sikerült lehúznom nagyon megijedtem. Egy férfi állt a kocsim ajtaja előtt mintha arra várt volna, hogy felkeljek és közöljön velem valamit. De nem ezt történt. - Jó reggelt! - köszönt barátságosan. - Jó reggelt! Maga még is kicsoda??? - kérdeztem kócosan és meggyötört arccal.  - Elnézést, hogy meg ijesztettem. A nevem Toby Almond. Tegnap óta vagyok úton és túlélőket kerestem, na meg egy autót, ami működik. -mondta kissé félénken. Ez a fiú nagyon kedves volt. Éppen, hogy betölthette a 20-at. Izmos volt és igényes, már amennyire ebben a helyzetben lehet egy ember igényes. - Én is tegnap óta vagyok úton Elnézést a nem túl szívélyes fogadtatásért. Nem számítottam arra, hogy valakivel összefutok egy immáron fertőzött területen. Ami azt illeti nekem is autót kellene keresnem. Van egy rakat ennivalóm és innivalóm, amiket nem szívesen cipelek magammal. - meséltem neki kedvesen és kissé meglepetten. Kissé féltem tőle, nem tudhattam, hogy megbízhatok-e benne. - Mitől lett ilyen véres az autója? - kérdezte érdeklődően. - Tegnap sötétedéskor egy horda járt erre. Nem volt kellemes. Nyugodtan tegeződjünk, nem vagyok öreg! - mondtam neki és kissé meglepett volt. Tényleg öregnek nézek ki, vagy csak a levert fejem okozza ezt a látszatot? - Nem mondtam, hogy öreg lenne. Nem is gondoltam rá. Megkérdezhetem, hogy hány éves? - nézett rám mosolyogva. Fogai fehérek voltak, mint a hó. Fekete haja és kék szeme tetőzte az egészet. Tisztában voltam vele, hogy zavarban vagyok, így belenéztem a visszapillantó tükörbe, hogy nem-e lettem vérvörös. Nagyon tetszett nekem ez a fiú  -19 éves vagyok. mondtam és rámosolyogtam.

Már 1 hónap eltelt azóta, hogy találkoztunk. Nagyon megkedveltük egymást. Elmeséltük egymásnak, hogy hogyan keveredtünk el idáig és azt is, hogy merre akarjuk folytatni az utunkat. Meg tanultunk bánni a fegyverekkel és találtunk egy elhagyatott kis házat, ahová ideiglenesen letelepedhetünk, anélkül, hogy a kinti világból bármit észlelhetnénk. Természetesen volt, mikor pár nyomi (így neveztük el őket) megközelítette a házat, de mindig sikerült kivédeni a támadást. Egy közeli településen találtunk egy eldugott pincét. Ebben a pincében laktak páran, de valószínűleg éhen halhattak. 5-en voltak. 3 felnőtt és 2 gyerek. A felnőtteket nem volt nehéz megölni, de a gyerekeket nem bírtuk. Nem erő kérdése volt. Tudtuk, hogy erősebbek vagyunk náluk, de mégsem ment tudván, hogy gyerekek. Voltak fegyvereik. Amit tudtunk elhoztunk. Órát, fegyvert, pokrócot, késeket és minden olyan dolgot, ami nem volt a házunkban vagy pedig szükségünk volt rá. Mindenhová együtt mentünk, hogy nehogy bajunk essen. Teljes mértékben megbíztunk egymásba. Azt hittük minden a legnagyobb rendben lesz és ezt az egészet ketten át tudjuk vészelni. Egy nap portyázni indultunk. Mire visszaértünk egy kellemetlen meglepetés fogadott minket. A házunk előtt 2 nyomi próbált egy embert megölni. Lehetett látni, hogy a férfi fél és nem tud mit tenni. Odarohantunk segíteni. Toby lefogta az embert, én pedig megöltem a két zombit. Láttuk, hogy a férfi keze össze van kötve. Tudtuk, hogy ez nem jelent jót. - Köszönöm, hogy megmentettetek. Örökké hálás leszek. A nevem Michael Hilstings. Rab voltam és ezért van összekötve a kezem, csak, hogy értsétek mi történt. - mesélte nekünk kissé zaklatottan. Egy szőke hajú kék szemű meggyötört ember volt. Látszott rajta, hogy fogoly volt, mivel ápolatlan volt a ruhája és irtózatosan koszos. Az is látszott, hogy régen mosakodhatott mivel a bőre is csupa sár és verejték volt. Az utóbbi a futástól és a melegtől. - Miért tartottak fogva?? - kérdezte tőle Toby gyanakvóan. - Minden azon a napon kezdődött New Yorkban. Onnan jöttem. Már a kikötőben voltam, hogy rászállhassak az Angliába tartó hajóra, mikor ránk törtek. Nőket és gyerekeket öltek meg. Pár nőt fogságba ejtettek és minket, férfiakat pedig dolgoztattak, majd estére összekötötték a lábunkat és a kezünket. - És mégis hogyan szöktél el, ha össze volt kötve a lábad? - kérdeztem ugyanolyan gyanakvó tekintettel mikor Tobyt faggattam, hogy hogyan került oda a kocsimhoz. - Tegnap éjjel nem az elrablóink kötötték össze a lábunkat, hanem a feleségem. Lazán kötötte be direkt, hogy el tudjak, meneküli.  Ezt ők nem tudták. Megkért engem, hogy szökjek ki és soha nem menjek vissza. Megpróbáltam kiszabadítani a társaim is, de már nem volt időm. Elszaladtam. Utánam engedtek pár zabálót, de sikerült lehagynom őket kivéve ezt a kettőt. - A kezdetektől fogva ott voltál?  - kérdeztem tőle. Igazából eleinte nem hittem neki, de mikor láttam, hogy a kötél kimarta a kezét, többé már nem kételkedtem benne. - Igen. - válaszolta lihegve. Látszott, hogy meg volt rémülve és nem tudta mi folyt a kinti világban. - Veletek maradhatok, vagy tovább kell állnom? - kérdezte félénken. Nem engedhettük el. Attól féltünk, hogy visszamegy és tudomást ad rólunk az ottaniaknak. Velünk kellett, hogy maradjon. Adtunk neki egy külön szobát, ahol berendezkedhet magának. Egyelőre nem voltak bútorai így pokrócokat terítettünk le neki. Magára hagytuk és kimentünk Tobyval a teraszra. - Ha fogoly volt, akkor a fogva tartóinak lehetnek fegyverei is. Sok ember lehet ott, legyengülve éhen szomjan. Ki kell mentenünk őket minél előbb. - Kate ugye nem gondolod komolyan, hogy egy csapatnyi elmebeteg ellen tudnánk győzni. Vannak fegyvereik. Igen. Amiket nem fogunk tudni megszerezni és ezt te is nagyon jól tudod. Ha idáig eljött nem lehetnek messze. -Megyek beszélek vele, hogy merről jött. Ha miden jól megy holnap meg nézhetjük, hogy honnan is jött. Ma már nem indulunk el. Sötétedik. Egyikünknek őrt kell állnia a szobája előtt. - magyaráztam Tobynak aki kissé gondterhelt fejet vágott, ezt persze meg is értettem. Toby vállalta az őr szerepét én pedig a szobámba mentem és kigondoltam, hogy holnap hogyan legyenek a dolgok. Tudtam, hogy nehéz nap vár ránk. Így kicsit aludtam. Hajnali 3 körül leváltottam Tobyt, hogy pirkadatig ő is pihenhessen valamennyit. Biztosak voltunk abban, hogy nem győzhetünk ellenük, de terepszemlét attól még tarthatunk.