6. rész: Halál közeli élmény

Kiszálltunk az autóból, de Tobyt nem találtam. Rickhez rohantam és rángatni kezdtem idegességemben.

- Hol van Toby? Rick azonnal válaszolj! - kérleltem idegességembe. Azt hittem, hogy megáll a szívem, mikor láttam, hogy abban a kocsiban, amiben Tobyék ültek vér csöpög és egy ember fekszik benne. Azonnal odaszaladtam. Láttam, hogy Tobyt megharapták. Tudtam, hogy mi fog következni, de nem tudtam a tudattal együtt élni. Nem akartam nélküle átélni ezt az egészet. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar el fogom őt veszíteni. Az ölemben tartottam Tobyt. Könnyeim az arcára csöppentek. Sírtam, de tudtam, hogy Tobynak így jobb lesz. Fehér virágos blúzomat beterítette a vér. Toby fekete piros inge tűzpirossá változott. Láttam, hogy Toby nem félt a haláltól. Ekkor is lehetett látni szemében a boldogságot, de ez egyszer csak megszűnt. Sötétkék szemei hirtelen becsukódtak. A kezét még az én kezemben éreztem, de már tudtam, hogy nincs bennük erő. Meg kellett volna, abban a percben ölnöm mikor meghalt, hogy ne láthassam őt zombiként.

Már 3 órája ott ültem Toby mellett. Kezemben tartottam. Nem engedtem el. Nem voltam rá képes. Hirtelen láttam, hogy a keze megmozdul és szemei kinyitódnak. Már nem csodaszép kék volt, hanem inkább sötétzöld igaz, hogy még mindig hasonlított a kék szemére. Hirtelen felült. Csodálkoztam, hogy meg tudta tenni. A többi kóborló nem tudott felállni, de ó valamiért mégis. Nem rontott nekem. Csak állt velem szemben. Bőre színe nem változott. Nem sápadt el, mint az általában ilyenkor. Hirtelen olyan dolognak lehettünk tanúi amit még a vírus kitörése óta nem tapasztalhattunk. Toby megszólalt. Már zombi volt, de megszólalt. Azt hittem, hogy kiszaladok a világból. Láttam ahogyan közeledik felém. Éreztem ahogyan megölel. Nem volt semmilyen szaga. Toby szaga volt (ha van ilyen, bár inkább illatra hasonlítanám) és nem észleltem semmilyen változást. Míg én és Toby öleltük egymást a többiek ledöbbenve álltak és nézték a történéseket. hirtelen egy kéz húzott el Tobytól.

- Ne öleld meg lehet, hogy a teste fertőző! -kiabált rám Rick. Úgy viselkedett, mintha az apám lenne. Meg is értem. 

- Rick! Ő a barátom! Meghalt, de él! Érted? Ez egy csoda! - Regéltem Ricknek és elengedett. Éreztem, hogy félt. 

- Toby mégis hogyan élhetsz? - kérdezte tőle Carl.

- Fogalmam sincs, de nagyon jó érzés. Igaz, hogy vannak dolgok amik kiestek, de azt tudom, hogy ti kik vagytok, na meg azt, hogy én, de azt, hogy honnan jöttem azt elmondthatná valaki. - mondta és hangosan felnevetett. 

- Azt majd később. - mondta Daryl. - most meg kell, hogy nézzük, hogy a közelben van-e valami használható. -mondta és kettéváltunk. 

Én Tobyval maradtam a kocsiknál. Valakinek vigyázni is kellett a holminkra. Toby fura volt. Nevetett,de néha olyan volt, mintha eltorzulna a hangja. 

- Elmeséled? -kérdezte érdekes hangon és felnevetett. A nevetést hirtelen morgás váltotta fel. A böre hirtelen olyan lett mint egy több hónapos rántott hús amit kint hagytunk az asztalon. A szeme zöldről sárgára változott. Hirtelen felém jött. Nekem támadt. Mikor már egy hajszál választott el hirtelen felébredtem. Teljes mértékben meg voltam róla győződve, hogy nem álmodtam és mégis. A kocsiban voltam és Michonne keltett, hogy ki kéne szállni, mert indulunk a füst felé.

5. rész: A nem várt meglepetés

Sziasztook! Meghoztam nektek az 5. részt :) Ebben a részben már megmutatkozik Toby és Kate kapcsolata. Remélem tetszeni fog! Igaz, hogy kicsit rövidebbre sikeredett, mint a megszokott, de hát most, így jött ki :))) Kellemes olvasást! 

( Véleményeket kommentbe kérném, iratkozzatok fel ami jól esik :* ) 

Szép napra ébredtünk, kora reggel Toby és én kimentünk az erdőbe. Ahhoz képest, hogy milyen körülmények között voltunk egymásba szerettünk. Igaz féltünk, hogy elveszítjük egymást és ez a beszélgetésünkben is megmutatkozott.

- Toby? - néztem rá kedvesen. Mikor rám nézett, olyan volt mintha a szívemben valami elpattant volna, éreztem, ahogy megfogja a kezem és mélyen a szemembe néz. Csodaszép kék szemeiben tükröződött a nap sugara. Melegség öntött el és ebben a pillanatban éreztem, hogy biztonságban vagyok.

- Igen? - kérdezte. Tekintete kis híján összefonódott az enyémmel. 

- Ha valami történne, velem mit tennél? - kérdeztem őt félénken. Szemébe néztem és szememből könny gördült. 

- Hogy mit tennék? Mennék utánad. - Mondta és elmosolyodott. Fehér fogai megvillantak. Ekkor éreztem, hogy zavarban vagyok, de nem tudtam mit tenni, megérte.

- És ha megharapnak és átváltozok? - kérdeztem tőle, de mielőtt választ adott volna megcsókolt. Ennél jobb érzést még soha sem tapasztaltam. Ahogy egyre közeledett és mikor ajkaink egymáshoz értek. Leírhatatlan milyen érzés. Csókunk megszakadt. Egy zabáló közelített felénk. Tudtuk, hogy nincs nálunk fegyver, így rohanni kezdtünk. Beértünk a házba. 

- Rick! Zabáló! - kiabáltam neki és nekiment. Hirtelen egyre többen lettek. Már mindenki harcolt a kóborlók ellen. (így hívták őket Rickék) Fejek és egyéb testrészek repkedtek mindenfelé. Judit Rick kislánya és Carl velem volt mindvégig. Mi védtük az autót a többiek pedig a ház előtt harcoltak a zabálókkal. Az a rész ahol Tobyval álltunk vérben úszott. A fáknak az ágaira volt, hogy belek tekeredtek. Egy zombi közelített felénk. Beültünk a kocsiba. A zabáló egyre közeledett. Hiába lőtte Daryl a nyomit nem esett össze. Hirtelen Michonne jelent meg. Levágta a zabáló fejét. Ennek következtében az ablakot beterítette a vér. Nem láttuk mi folyik odakint. Hirtelen mindenki a kocsiknál termedet. Mielőtt a kocsihoz jöttek volna, páran beszaladtak a házba pár doboznyi kajáért és innivalóért. Hoztak pokrócokat illetve a sátramat, amit még az elején pakoltam be induláskor. Otthagytuk azt a házat, ami a nyugalmat jelenthette volna nekünk. Letakarítottuk az ablakot és láttuk, hogy a zombik utánunk jönnek. A 66-os úton mentünk. Mázlinkra azt már valaki megtisztította. De vajon ki? 

Továbbhaladva az úton észrevettük, hogy a közelben valahol ég a tűz, mivel füstöt láttunk. A füst irányába vettük az irányt. 

- Michonne! Ugye mindenki túlélte? - kérdeztem tőle meglehetősen idegesen. 

- Nem. - Válaszolt röviden és komor tekintettel. - Elvesztettünk 2 embert. 

- Michonne kérlek, mond azt, hogy nem Tobyt! - ekkor sírva fakadtam.

- Nem. - Válaszolt szigorú fejjel. - Jake és Miley eltűnt. Később megjelentek, de már nem voltak emberek. Megkönnyebbültem, mégis sírtam. Miley közel állt hozzám. Jó barátok lettünk ez alatt a kis idő alatt, viszont nem tudtam, hogy Jakkel kavar. Sajnáltam Taylort. Ő egy másik kocsiban ült. 3 autóval indultunk útnak a füst felé. Nem tudtunk, hogy mi vár ránk. 

Megközelítettük azt a helyet ahonnan a füst eredt. Mikor odaértünk nem várt meglepetés fogadott minket. 

4. rész: A nagy csapat

Sziasztok! Meghoztam nektek a 4. részt! Ebbe a részbe már beépülnek a The walking dead szereplői is. Remélem tetszeni fog:) Kellemes olvasást! (Véleményeket kommentbe kérném, iratkozzatok fel illetve osszátok meg az oldalt, előre is köszönöm)

Az éjszaka folyamán egy kisebb horda közelítette meg a házunkat, de nem láttak meg minket hála jó istennek. A horda elmenetele után, már nem tudtunk visszaaludni. Elmondtam a fiúknak a tervet és azt is, hogy merről támadunk. Bezártuk a házat és elindultunk. A teraszon hagytam egy levelet, amiben leírtam, hogy itt mi  lakunk, és ha megvárnak, megegyezhetünk arról, hogy itt maradnak. Elindultunk. Út közben is meg kellett ölnünk pár zabálót, de ennek ellenére épségben odaértünk. Láttuk, hogy egy nem túl biztonságos helyen vannak. Michael megmutatta, hogy hol vannak a vezetők házai, illetve kabinjai. Megmutatta a rabok helyét és minden olyan helyet, ahol valamilyen munkálat folyik. Észrevettük, hogy egy fegyveres őr van, ezért elhatároztuk, hogy megpróbálunk kimenteni pár embert az egyik konténerből.

Sikerült átjutnunk a kerítésen. Sikeresen eljutottunk a konténerig anélkül, hogy észrevehettek volna minket. Az őr fel alá sétálgatott, néha a konténerre nézett. Hirtelen leült. Ekkor éltünk a lehetőséggel és odaosontunk a konténer ajtajához, Ebben a konténerben 4-en voltak. Sendy, Miley, Taylor és Jake. Kimentettük őket és úgy döntöttek velünk tartanak. Michael kivezette őket az erdőbe. Én és Toby a többeket is kiengedtük. Michael visszajött és Toby kísérte ki az újonnan kiszabadított foglyokat. Az utolsó konténernél voltunk, Ebben hatan tartózkodtak, de ebből már csak 1 ember élt, aki nem volt más, mint Michael felesége. Visszamentünk az erdőbe. Toby, már ott várt minket Sendyvel, Mileyval, Taylorral és Jakkel. A többiek mire odaértünk elindultak Kalifornia felé. Hiába mentettük ki őket, ha a vesztükbe rohannak. Elindultunk a házunk felé. Körülbelül 2 km-ert gyalogoltunk mire visszaértünk. A ház érintetlen volt, így nyugodt szívvel mehettünk be. Tüzet raktunk és leültünk a kandalló elé. -Sendy ti, hogy kerültetek be abba a konténerbe? - kérdeztem tőle kedvesen. Sendy egy félénk lány volt. Lehetett látni, hogy nem egy merész és magabiztos ember, szőke fürtjei a szemébe lógtak. Ruhája  viszonylag tiszta volt. Lehetett látni, hogy nagyon félt és azt is, hogy nem értette mi is folyik itt. - New Yorkból jöttünk. Mikor az első lényeket megláttuk azonnal elhagytuk a várost. Igyekeztünk nyugat felé jönni, de mikor beértünk az államba megtámadtak minket, azaz engem és Mileyt. - mesélte lelkesen és mosolygós arccal. - Taylor? Ti, hogy kerültetek oda? - kérdeztem tőle érdeklődő tekintettel. Taylor egy gót lány volt. Csendes és mégis vad. Barátjával Jakkel kerültek oda. - Én és Jake azt hittük kedves emberek. És úgymond belesétáltunk a vesztünkbe. - mesélte elkeseredetten és unott fejjel. Bár, ami azt illeti nem tudtam eldönteni, hogy most ilyen alapból, vagy tényleg flegma velem.

2 hete voltunk egy csapat. Elegen voltunk ahhoz, hogy megóvjuk a házunkat. Egy nap új vendégek érkeztek hozzánk. Rick és csapata kért tőlünk némi ételt. Megismerkedtünk mindenkivel. Elmesélték nekünk, hogy hogyan vészelték át ezt az egészet. Nagyon meglepődtünk, mivel egy baba is volt velük. - Rick, ez a bájos kislány a maga fia? - kérdeztem tőle kedvesen. - Igen. - Válaszolta röviden és elfordult. Úgy éreztem, hogy valami bántja és nem akartam tapintatlan lenni, de meg kellett kérdeznem, hogy mégis hol az anyja. -Rick! Ne haragudj, hogy megkérdezem, de hol a mamája a picinek? - kérdeztem kissé félénken csodálkozó tekintettel. Mielőtt Rick megszólalt volna Carl Rick fia válaszolt. - Mikor a börtönben voltunk anya megszülte Juditot, de ő nem élte túl. - mesélte nekünk szomorúan. Láttam, hogy Rick szeme könnybe lábad. Carl merev arccal mesélte nekünk a börtönben történteket. -Rick! Beszélhetnénk? - hívtam félre és elkezdtem a mondandóm. - Csak tanácsolni szeretném, hogy maradjunk együtt. A két csapat erősebb, így nagyobb annak az esélye, hogy túléljük. Lehetnénk ketten is vezetők. Te a te csapatodnak adod a feladatokat, én pedig az enyémnek. - regéltem neki. Szerintem kissé hadartam, de láttam, hogy érti, miről beszélek. - Ez nem rossz ötlet, bár szerintem az okosabb döntés lenne, ha egyenrangúan tekintenénk mindenkire. A vezető szerep nem arról szól, hogy irányítod az embereket, hanem arról, hogy felelősséget vállalsz emberek életéért. Döntéseket hozol. És ez az a dolog, amiben szerintem teljes mértékben egyet értünk. Az jó ötletetek bizonyul, amit mondasz. Mindketten vezetők leszünk és mindent megbeszélünk.

3. rész:Az idegen

 A visszapillantó tükörbe néztem és láttam, hogy az arcomon megjelentek a félelem jelei. Verejtékcseppek jelentek meg a homlokomon. Az arcom vörös volt, mint egy rózsa. Nem tudtam mit tegyek, mivel nem volt elég nagy a táskám ahhoz hogy, mindent bele tudjak tenni. A kezdetektől a kocsim volt a sátram a raktáram a búvóhelyem. Nem mertem kiszállni, mert sötét volt odakint. Elemésztett a félelem. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi történhet, arra is gondoltam, hogy mi lenne, ha egy esetleges zombi támadásra kerülne sor. 1 fegyverem volt, az is a kesztyűtartóban. Kivettem és vártam. Vártam, hogy történjen valami, hogy jöjjön valaki, aki kiment. Hirtelen a távolból furcsa alakok jelentek meg. Élőszőr azt hittem emberek és, hogy sokan vannak és ez biztos pont lehet, ha velük megyek, mert minél többen vagyunk annál nagyobb az esély a túlélésre. Egyre közeledtek, de már nem voltam benne biztos, hogy ezek emberek. Minél közelebb lépkedtek az autómhoz annál biztosabban tudtam, hogy el kell bújnom, mert ezek nem emberi lények, hanem egy seregnyi zombi jelent meg előttem. Lebuktam. Kiszedtem a kesztyűtartóból a fegyveremet. Még életemben nem használtam. Igyekeztem minél lentebb ereszkedni az ülésemen. Végül már ott tartottam, hogy az ülés előtt voltam lekuporodva. Szerencsére nem láttam ki, mert ahhoz kicsi volt a hely, hogy úgy helyezkedhessek el, hogy ki is lássak. A fülemre kellett hagyatkoznom. Hallottam, ahogy morognak, ahogy neki csapódnak az autóhoz, mindent.

1 óra elteltével megszűntek a hangok. Sem morgást, sem dübörgést nem hallottam. Tudtam, hogy ameddig nem találok, valakit vagy valakiket nem lesznek nyugodt éjszakáim. A történtek után megpróbáltam elaludni. Szerencsémre sikerült. Reggel napsütésre ébredtem. Örültem, hogy ilyen jól indul a nap. Arra gondoltam, hogy a csorda már valószínű elérte Trozwoodot és már valószínűleg mindenki meghalt. Arra is gondoltam, hogy nem lehet több támadás, legalábbis nem hordában. Friss levegőre volt szükségem, így lehúztam az ablakot, amin nem láttam ki, mivel beterítette a vér és az egyéb maradványok. Mikor sikerült lehúznom nagyon megijedtem. Egy férfi állt a kocsim ajtaja előtt mintha arra várt volna, hogy felkeljek és közöljön velem valamit. De nem ezt történt. - Jó reggelt! - köszönt barátságosan. - Jó reggelt! Maga még is kicsoda??? - kérdeztem kócosan és meggyötört arccal.  - Elnézést, hogy meg ijesztettem. A nevem Toby Almond. Tegnap óta vagyok úton és túlélőket kerestem, na meg egy autót, ami működik. -mondta kissé félénken. Ez a fiú nagyon kedves volt. Éppen, hogy betölthette a 20-at. Izmos volt és igényes, már amennyire ebben a helyzetben lehet egy ember igényes. - Én is tegnap óta vagyok úton Elnézést a nem túl szívélyes fogadtatásért. Nem számítottam arra, hogy valakivel összefutok egy immáron fertőzött területen. Ami azt illeti nekem is autót kellene keresnem. Van egy rakat ennivalóm és innivalóm, amiket nem szívesen cipelek magammal. - meséltem neki kedvesen és kissé meglepetten. Kissé féltem tőle, nem tudhattam, hogy megbízhatok-e benne. - Mitől lett ilyen véres az autója? - kérdezte érdeklődően. - Tegnap sötétedéskor egy horda járt erre. Nem volt kellemes. Nyugodtan tegeződjünk, nem vagyok öreg! - mondtam neki és kissé meglepett volt. Tényleg öregnek nézek ki, vagy csak a levert fejem okozza ezt a látszatot? - Nem mondtam, hogy öreg lenne. Nem is gondoltam rá. Megkérdezhetem, hogy hány éves? - nézett rám mosolyogva. Fogai fehérek voltak, mint a hó. Fekete haja és kék szeme tetőzte az egészet. Tisztában voltam vele, hogy zavarban vagyok, így belenéztem a visszapillantó tükörbe, hogy nem-e lettem vérvörös. Nagyon tetszett nekem ez a fiú  -19 éves vagyok. mondtam és rámosolyogtam.

Már 1 hónap eltelt azóta, hogy találkoztunk. Nagyon megkedveltük egymást. Elmeséltük egymásnak, hogy hogyan keveredtünk el idáig és azt is, hogy merre akarjuk folytatni az utunkat. Meg tanultunk bánni a fegyverekkel és találtunk egy elhagyatott kis házat, ahová ideiglenesen letelepedhetünk, anélkül, hogy a kinti világból bármit észlelhetnénk. Természetesen volt, mikor pár nyomi (így neveztük el őket) megközelítette a házat, de mindig sikerült kivédeni a támadást. Egy közeli településen találtunk egy eldugott pincét. Ebben a pincében laktak páran, de valószínűleg éhen halhattak. 5-en voltak. 3 felnőtt és 2 gyerek. A felnőtteket nem volt nehéz megölni, de a gyerekeket nem bírtuk. Nem erő kérdése volt. Tudtuk, hogy erősebbek vagyunk náluk, de mégsem ment tudván, hogy gyerekek. Voltak fegyvereik. Amit tudtunk elhoztunk. Órát, fegyvert, pokrócot, késeket és minden olyan dolgot, ami nem volt a házunkban vagy pedig szükségünk volt rá. Mindenhová együtt mentünk, hogy nehogy bajunk essen. Teljes mértékben megbíztunk egymásba. Azt hittük minden a legnagyobb rendben lesz és ezt az egészet ketten át tudjuk vészelni. Egy nap portyázni indultunk. Mire visszaértünk egy kellemetlen meglepetés fogadott minket. A házunk előtt 2 nyomi próbált egy embert megölni. Lehetett látni, hogy a férfi fél és nem tud mit tenni. Odarohantunk segíteni. Toby lefogta az embert, én pedig megöltem a két zombit. Láttuk, hogy a férfi keze össze van kötve. Tudtuk, hogy ez nem jelent jót. - Köszönöm, hogy megmentettetek. Örökké hálás leszek. A nevem Michael Hilstings. Rab voltam és ezért van összekötve a kezem, csak, hogy értsétek mi történt. - mesélte nekünk kissé zaklatottan. Egy szőke hajú kék szemű meggyötört ember volt. Látszott rajta, hogy fogoly volt, mivel ápolatlan volt a ruhája és irtózatosan koszos. Az is látszott, hogy régen mosakodhatott mivel a bőre is csupa sár és verejték volt. Az utóbbi a futástól és a melegtől. - Miért tartottak fogva?? - kérdezte tőle Toby gyanakvóan. - Minden azon a napon kezdődött New Yorkban. Onnan jöttem. Már a kikötőben voltam, hogy rászállhassak az Angliába tartó hajóra, mikor ránk törtek. Nőket és gyerekeket öltek meg. Pár nőt fogságba ejtettek és minket, férfiakat pedig dolgoztattak, majd estére összekötötték a lábunkat és a kezünket. - És mégis hogyan szöktél el, ha össze volt kötve a lábad? - kérdeztem ugyanolyan gyanakvó tekintettel mikor Tobyt faggattam, hogy hogyan került oda a kocsimhoz. - Tegnap éjjel nem az elrablóink kötötték össze a lábunkat, hanem a feleségem. Lazán kötötte be direkt, hogy el tudjak, meneküli.  Ezt ők nem tudták. Megkért engem, hogy szökjek ki és soha nem menjek vissza. Megpróbáltam kiszabadítani a társaim is, de már nem volt időm. Elszaladtam. Utánam engedtek pár zabálót, de sikerült lehagynom őket kivéve ezt a kettőt. - A kezdetektől fogva ott voltál?  - kérdeztem tőle. Igazából eleinte nem hittem neki, de mikor láttam, hogy a kötél kimarta a kezét, többé már nem kételkedtem benne. - Igen. - válaszolta lihegve. Látszott, hogy meg volt rémülve és nem tudta mi folyt a kinti világban. - Veletek maradhatok, vagy tovább kell állnom? - kérdezte félénken. Nem engedhettük el. Attól féltünk, hogy visszamegy és tudomást ad rólunk az ottaniaknak. Velünk kellett, hogy maradjon. Adtunk neki egy külön szobát, ahol berendezkedhet magának. Egyelőre nem voltak bútorai így pokrócokat terítettünk le neki. Magára hagytuk és kimentünk Tobyval a teraszra. - Ha fogoly volt, akkor a fogva tartóinak lehetnek fegyverei is. Sok ember lehet ott, legyengülve éhen szomjan. Ki kell mentenünk őket minél előbb. - Kate ugye nem gondolod komolyan, hogy egy csapatnyi elmebeteg ellen tudnánk győzni. Vannak fegyvereik. Igen. Amiket nem fogunk tudni megszerezni és ezt te is nagyon jól tudod. Ha idáig eljött nem lehetnek messze. -Megyek beszélek vele, hogy merről jött. Ha miden jól megy holnap meg nézhetjük, hogy honnan is jött. Ma már nem indulunk el. Sötétedik. Egyikünknek őrt kell állnia a szobája előtt. - magyaráztam Tobynak aki kissé gondterhelt fejet vágott, ezt persze meg is értettem. Toby vállalta az őr szerepét én pedig a szobámba mentem és kigondoltam, hogy holnap hogyan legyenek a dolgok. Tudtam, hogy nehéz nap vár ránk. Így kicsit aludtam. Hajnali 3 körül leváltottam Tobyt, hogy pirkadatig ő is pihenhessen valamennyit. Biztosak voltunk abban, hogy nem győzhetünk ellenük, de terepszemlét attól még tarthatunk. 

2.rész: A veszély

Miután megmentettem a kislányt, csak arra tudtam gondolni, hogy ha ő itt van, itt lehetnek még a szülei is. Abban a kertben ahol rátaláltam volt egy ház. Bekopogtam. Egy szőke nő nyitott ajtót. Ruhája tiszta volt. Ebből arra tudtam következtetni, hogy még nem ölt. Vajon miért marad itt?  Vagy esetleg többen vannak? Ismét ott tartottam, hogy a kérdések elemésztették a gondolataimat. - Segíthetek valamiben? -kérdezte és ekkor a kislány odafutott hozzá és megölelte. - Jó napot! A nevem Kate Croc. - mutatkoztam be kissé félénken. -Miben segíthetek? -kérdezte érdeklődően. - A kislányáról lenne szó. Majdnem elkapta egy kóborló. Szerencsére időben ott voltam és mielőtt őt kapta el volna én kaptam el őt. - Mondtam és a nő kissé hülyén nézett rám. Olyan volt mint aki nem tudta miről is van szó. - Kóborló? Ne haragudjon de nem értem magát. Miféle kóborló próbálta elkapni a lányom? - A nő rémült volt, nagyon rémült. Beengedett a lakásába, hogy magyarázzam el neki mi folyik itt. Elmesélte, hogy most jöttek haza Európából mivel nyaralni voltak Olaszországban. Mindent elmondtam neki a kezdetektől mindeddig. -És maga hogy úszta meg? - A mai nap értek el ide. És itt is el fog terjedni a fertőzés. Az utolsó híreket már nem is tudom mikor kaptuk. Trozwoodban is egyre gyakrabban lesznek támadások. És pont az ilyen házak vannak legjobban veszélyeztetve mint a magáé. Megerősítetlen. Az én házam körbe van véve kerítéssel, így azon nem hatolhatnak át, hacsak....-Hacsak?-kérdezte idegesen Leila (időközben megtudtam, hogy is hívják. -Leila! Veszélyben vagytok. Ha bíztok bennem lakhatunk többen is nálam, de egy idő után már ez sem lesz biztonságos. - mondtam neki és láttam az arcán hogy megijedt. - És mi lesz ha tényleg ideérnek? Ha már mindenki átváltozott csak mi nem? Kate ameddig a lányom nincs biztonságban nem lehetek nyugodt! -mondta én pedig lehajtottam a fejem. Felálltam és az ablakhoz mentem. Láttam hogy egyre többen vannak odakint így ha nem most akkor soha nem jutunk át a házamba. -Sajnálom, hogy ezt kell mondanom,de senki sincs biztonságban. Át kell mennünk hozzám. Ott nagyobb biztonságban vagyunk, mint itt. Többen vagytok vagy csak te és a lányod? -kérdeztem kissé gyanakvóan. - Csak mi vagyunk. A férjem meghalt. Katona volt. - mikor ezt kimondta csak egyre tudtam gondolni. Ha katona volt akkor lehettek fegyverei is. - Leila minden fegyvert nagyobb kést és minden olyan dolgot amivel szembe lehet velük szállni el kell hogy hozzatok. -Összeszedtünk minden olyan dolgot amivel tényleg le lehet őket győzni. Konzerveket, egy nagyobb sátrat és nagyjából ugyanazokat a dolgokat mint amiket én beszereztem még a kezdeteknél. Kiértünk a ház elé. És ekkor láttam, hogy Trozwood már nem biztonságos. A házamnál leterítették a kerítést. Szerencsére a hátsó kapukat még nem torlaszolták el így ott be tudtunk menni. A ház még üres volt de hallottam hogy a zombik be akarnak törni. Már mindet összeszedtem. Leiláék a garázsnál vártak engem. Beszálltunk a kocsiba, kinyitottam a garázsajtót és hirtelen elözönlötték a kocsit a szörnyetegek. Olívia keservesen sírt. - Takard be Oli szemét! Ez nem lesz szép látvány! -Megvártam míg betakarta és ekkor rá tapostam az gázpedálra. Tényleg nem volt szép látvány. A zombik nekicsapódtak  a szélvédőnek. Minden csupa vér volt. Voltak helyek ahol egyéb testrészek voltak. Elhajtottam a házamtól és tudtam hová kell mennem. A testvérem James házához indultam. Pár nappal ezelőtt találkoztunk, és megbeszéltük, hogy nem hagyjuk el a várost csak ha ideértek. Odaértünk a házhoz. A garázs nyitva volt. Az ajtó úgyszintén. Elmentek. Csak ő maradt nekem, de már nincs itt. A szüleim Nebraskában élnek. Azt az államot már megfertőzte a kór. De ismervén Jamest ő oda indult. Így ha most elindulunk utána lehet esély arra hogy utolérjük őket. -Kate hova a francba viszel minket? Nem arról volt szó hogy csak ide jövünk? -kérdezte idegesen. -Nem...Változott a terv.... Nebraskába kell mennünk. -mondtam kissé megnyugodva. - Minek mennénk mi Nebraskába? Nincs ott senki aki ezt meg tudná oldani! Már meghaltak mind! Érted? Meghaltak! Semmi értelme! Ha itt maradunk lehet esély arra, hogy a katonaság erre jár! Kérlek! Állj meg! -kiabált velem. -Nem tehetem..Túl veszélyes lenne. Útközben biztos találunk olyan helyet ahol egy időre le telepedhetünk. Biztos találunk túlélőket is! – Hogy találnánk?! Állj meg! Kiszállunk! – Megálltam. Kiszálltak és elbúcsúztak tőlem. Elhajtottam és már én is kezdtem félni. Féltem mivel egyedül voltam ebben az egész mizériában. Át értem Nevadába. Igyekeztem kerülni az sztrádákat, mivel tudtam ott torlaszok lehetnek és ha jön egy horda ott kell hagyjak mindent az autómban és menekülnöm kell. Mellékutakon jutottam el a határig, ahol egy táblát láttam. Kissé megrémültem mivel vérrel volt felírva rá a felirat. Ez állt rajta: Fordulj vissza! Nem éri meg! Nem riadtam vissza és tovább mentem. Hirtelen leállt a motor. Megrémülten ültem az autómban nem tudtam mi tévő legyek. Ekkor megláttam valamit a távolban az úton. Egyre közeledett. Láttam, hogy egy horda egy hatalmas horda közelít felém.

1 rész: A kezdetek

 Nem is tudom hol kezdjem...Talán a legelején...Minden Kaliforniában kezdődött. Egy nyugodt napnak indult. Otthon ültem és tvt néztem. Minden a megszokott módon zajlott, addig a percig ameddig a tv-ben nem jelent meg hirtelen egy hír, miszerint egy újfajta járvány tört ki és elemésztette New York utcáit. Ahogy a hírekben fogalmaztak furcsa emberszerű lények jelentek meg és figyelmeztettek minket, hogy ha tehetjük ne menjünk NY.-ba mert veszélyes lehet és tovább terjedhet a fertőzés. Mivel nem utaltak konkrét "Lényekre" ezért úgy gondoltam rákeresek, hogy mi is folyik itt. A világhálót elözönlötték a hírek miszerint itt a vég és menekülnünk kell Európába mivel ott még nem tört ki a járvány. De hogy milyen járvány? Minden oldal másképp írta le őket. Vannak akik csak szörnyetegeknek nevezik őket de vannak akik különböző beceneveket adnak nekik, de persze akadnak akik konkrétan utalnak a fajra. A fajra amit eddig csak filmekben láthattunk és amiről eddig csak  könyvekben olvashattunk. A zombikra. Meg voltam rémülve és nem tudtam mi tévő legyek, így próbáltam összegyűjteni mindent amire csak szükségem lehet ha esetleg menekülni kell. A kocsim csomagtartójába tettem egy rakat vizes flakont elegendő mennyiségű konzervet, sátrat ha esetleg arra fordul a sor, hogy találok egy olyan helyet, ahol letelepedhetek és nagyon sok olyan dolgot, ami a túléléshez szükséges. Felkészültem a legrosszabbra ami bekövetkezhet.

Hetek teltek el a vírus kirobbanása óta és a fertőzés egészen bekebelezte az államokat. Először a környező államok, majd egészen Texas vonaláig terjedt a fertőzés. A városban nagy volt a nyüzsgés mindenki ugyanazokat a dolgokat próbálta beszerezni mint amiket én pár héttel ezelőtt. Mondhatni káosz alakult ki egész Kalifornia területén. Voltak, akik bunkereket ástak, hogy legyen hova bújni ha arra kerül a sor, de voltak, akik elbarikádozták a házukat, vagy épp az egész telküket vették körül kerítéssel. Próbáltam nyomon követni a eseményeket de gy idő után minden megszűnt. A hírek már egyre ritkábban mentek a mobilok egyre ritkábban működtek, nem lehetett használni az internetet, csak nagyon kevés számítógépen. Az emberek féltek. És a baj az volt, hogy volt is mitől. A vírus már Arizonát és Nevadát is bekebelezte. Nevadában már a határokon is elterjedt a kór. Nem kaptunk híreket lassan, már semmiről. És akkor megtörtént.

A fertőzés behatolt Kaliforniában. A tehetősebbek gépekre szálltak és Hawaiira mentek, hogy új életet kezdjenek, egy ismeretlen városban. A legtöbben autóba ültek és minél messzebb mentek a határoktól, vagy az immáron fertőzött településektől. Én a házamat körülvett kerítésemet javítgattam, mikor egyszer csak megpillantottam valami újat, valami különlegeset, valami furcsát amit eddig még sohasem láthattam max. képeken. Igen. Ez az volt amit eddig nem akartam látni és most mégis. Megtörtént. Megláttam az első élőhalottat. Elég megrázó élmény volt. Bőre barnás és rohadt volt. Ruhája szakadt. Lehetett látni, hogy hol harapták meg. A lábán sok helyen a csont látszott. Mikor közelebb jött (kb két háznyira lehetett tőlem) láttam, hogy egy nő volt. Hirtelen egy kislány jelent meg egy kerítés nélküli kertben. Mikor meglátta a lényt sikítani kezdett. Észrevette. Kb 3 méterre lehetett a kislánytól, mikor a futni próbált, de elesett. Ekkor már, úgy éreztem tennem kellene valamit, de nem tudtam mit. Az ösztöneimre támaszkodtam és a kezemben lévő kalapáccsal a járkálónak estem. Gondoltam, hogy neki is van szíve így a szívébe vágtam a kalapácsomat. Mindhiába..Nem használt. A kislány egyre jobban sírt. Én pedig a zombival küzdve próbáltam menteni az életét és az enyémet is. Fejbe vágtam a "fegyveremmel" és ekkor összeesett, vagy meghalt, vagy nem is tudom...élőhalott, vagy mi, akkor már meghalt nem?  Leereszkedtem a földre és megvigasztaltam a kislányt. Nem csak ő, de én is megrémültem. Mi lett volna, ha nem tudom megölni. Mi lett volna, ha engem is megfertőz. Kérdések hada kavargott a fejembe, amikre válaszokat akartam.